Baarle Nassau

Drága Barátom!

Hollandiába küldtek bennünket, 8 „aprócska” tekercs papírt kellet elvinnünk Baarle-Nassau-ba. Örültem neki, egy kicsit más út vonal, mint az utóbbi pár hét kissé unalmassá váló Osztrák-Német útvonalai. Belgiumba, Hollandiába az emberek miatt  szeretek menni. Nagyon kedvesek, mosolygósak, barátságosak.

Az tűnt fel, ahogy átnéztük az útvonalat, míg a lerakóra érünk kb. ötször fogjuk a Holland-Belga határt átlépni. Amikor beértünk a városba akkor esett le, hogy a minap tett közé egy képet erről a városról a neten az egyik blogos ismerősöm. (Igaz még élőben sosem találkoztunk, de kedvelem a gondolatait, és ami át tud jönni az írásai, megnyilvánulási, hozzászólásai alapján mindenképpen jó.)

Már viszonylag későn érkeztünk a lerakóra, vacsora, mosdás,utána már nem volt kedvünk sétálni, fáradtak voltunk. Másnap reggel korán leraktuk a tekercseket, az újabb feladatot is megkaptuk. Este 6-ra kell Antwerpenben lenni. Mehettünk kenyeret venni, és várost nézni. Ennek a városkának van a világon talán egyedül álló érdekessége.

 Nem igazán lehet tudni a városnézés közben, hogy éppen Hollandiában, vagy éppen Belgiumban van az ember. Illetve lehet, mert az aszfalton, járdán jelölve van az „országhatár”. Elég mulatságosnak találom, hogy a közvetlen szomszédok más-más „országban” élnek. Olyan az egész város, illetve két város Baarle - Nassau, Baarle - Hertog mint egy mozaik. Az egyik kocka Hollandia, a másik kocka Belgium, aztán megint jön egy terület ami holland. Volt, hogy éppen egy ország határ választott el a páromtól :D

Most igazából azt sem tudom megmondani, hol vettünk kenyeret szinte aranyáron, Belgiumban vagy Hollandiában, mégis inkább Hollandiában.  Alig találtunk egy olyan üzletet ahol kenyér van. Étterem hátán, étterem, a terasza mindegyiknek tele. Ruhás-, ajándék-, lakberendezési-, játék-, szex-, illatszer-, régiségboltok minden felé. Még a piacot is megtaláltuk. Sajt boltot is akadt utunkba, de kifejezetten élelmiszer üzletet nem. Egy pékség volt csak. Volt néhány féle kenyér. A legolcsóbb  80 dkg 2.10 eu volt, ettől csak drágább. Ami mentségére szól, nagyon finom. Kicsit felüdülés a német, osztrák, ragadós, fekete, savanyú kenyér után a hazaihoz hasonló finom kenyér.

Az árak elég magasak, legalább is németországihoz képest, sőt kifejezetten drága minden, persze az Ő jövedelmükhöz nem biztos.

 A nézelődés közepette elvesztettem a fonalat, hogy éppen hol vagyok. Néha a páromnak kellett az út közepéről visszarángatni, nehogy elüssenek a járművek, vagy éppen az útterelő beton bójának mentem neki, mert a templomtornyot néztem. Tetszett a város nagyon.

Ami még  feltűnt, a millió biciklis. A kerékpár amúgy is a szívem csücske. Szeretek biciklizni, talán ezért is néztem ezt a sok ember, egy kicsit irigykedve. Jobbnál - jobb, szebbnél – szebb bicajok az utcán mindenfelé. A 6 évestől kezdve a 86 évesig karikáznak az emberek, az autósok nem dudálnak, a gyalogosok nem kiabálnak rájuk, pedig mennek keresztbe kasba az utakon, bár figyelnek.  Ahogy sétálgattunk, viszonylag sok ember jött-ment az utcán, még is hihetetlen nyugalom, békesség, és melegség volt jelen. Mosolyogtak, beszélgettek, voltak akik tolószékben idős betegembert toltak, de a komorság nem volt jelen az arcokon.

Olaszországban minden pezseg, énekelnek akár bot hangon is, kiabálnak, ha vidám azért kiabál, ha mérges meg azért. A vezetési stílusukat nem nézem alapvetően segítőkészek, pozitívak. A Németek udvariasak, de hűvösek, hidegek. A vélt felsőbbrendűségüket éreztető mentalitásuk néha fárasztó. 

Leültünk egy teraszra megenni egy hideg, ízesített, habosított habmestert azaz fagyit. Azon gondolkodtam, itt ebben a „kétlaki” városban el tudnék éldegélni. Még ilyet nem éreztem, a utcán lévő sok ember ellenére nem volt tömegiszonyom, nem volt kiabálás, a piacon sem lökdösődtek a vevők. Itt ebben a kis különös városkában ez a hihetetlen békesség, olyan nagyon jó volt.

Visszasétáltunk az autóhoz, ebédeltünk, aludtunk egy kicsit, mert egész éjjel vezetni fogunk. Aztán délután fél ötkor útnak indultunk Antwerpen felé…..

Bolhapiac

Drága Barátom!

A hétvégén Lambachban ragadtunk. Nem igazán szeretek a telephelyen hétvégézni, mindenfelé beton, autóhátán autó, pótkocsi hátán pótkocsi. Annyi előnye van, nem kell fizetni a fürdésért és WC használatért. Németben a benzinkutas parkolóban egy hétvégén kb,10 eu-t elköltünk ezekre a létszükségletekre. A másik előnye talán, ott a kisautónk és jobban ki tudunk mozdulni a városba.

A sógornőm mondogatta mindig, Welsben, Lambachban, vagy Kremsmüsterben itt-ott van folhmarkt. Szó szerint fillérekért lehet venni jó dolgokat. Nem úgy, mint otthon,  a használaton kívüli, megunt, feleslegessé vált dolgokat, alig az eredeti ár alatt szeretnék eladni. Nem vagyok különösebben piacozós típus, a tömeget sem szeretem. Otthon sem sokat járok piacozni, esetleg a zöldségpiacra.  Mégis, hogy ne a betonplaccon aszalódjunk, reggeli után kimentünk Welsbe. Találtunk két bolhapiacot is. Először a kisebbiknél álltunk meg, körbenéztünk. Találtunk egy háromlábú összecsukható kempingszéket. Elég strapabírónak tűnt ezért megvettük. Erről a piacról hozzánk költözött még egy könyv. Természetesen német nyelvű regény. Lomb Kató azt mondja, illetve írja, aki nyelvet tanul, az olvasson könyvet. Még akkor is, ha látszólag semmit sem értünk belőle. Mi bajom lehet? Kipróbálom ezt a módszert. Aztán találtam egy jó táskát is, de az maradt az eladónál, mert nem volt hajlandó engedni belőle, másrészt 7 eu-ért nem éreztem azt, hogy nem tudok e-nélkül a táska nélkül élni. Alapjában véve megérte volna az árát, mert kifogástalan állapotban volt, szép is volt, és nekem bőrnek tűnt.  No mindegy, maradt.  

Átmentünk a másik bolhapiacra. Ez kb. háromszor nagyobb volt, mint az előző. Itt aztán lehetett találni amit  akarsz, csak akasztott embert nem. A használt gyerekjátéktól kezdve, az új pólóig mindent, amit el lehet képzelni. Bóklásztunk, nézelődtünk, igazából nem is akartunk semmit sem venni. Elég szűkre szabtam az e havi költhető keretet.  Pusztán tájékozódtunk, időt töltöttünk, kimozdultunk az autórengetegből.

Itt kis túlzással egy vagyont el tudtam volna költeni. Láttam gyönyörű metszett poharat, teás porcelán készletet…stb. Egy idős néninél volt régi réz habüst és kuglóforma.  Azzal az volt a gond, nagyon sokat kért érte, csak a habüst lett volna 20 eu, így maradt a néninél. Nézelődtünk tovább, váltottunk néhány bizonytalan szót egyik-másik eladóval erősen kezdő német tudással. Volt, amit már megértettem, ez is haladás.

Egy asztalnál, nagy betűkkel ki volt írva „Ungarise wurst”. Az asztal fehér abrosszal leterítve, szépen felhalmozva a kolbász, szalonna. Egy-egy kis tányéron karikázva, kockázva a kóstoló. Rögtön meg is álltunk. Kíváncsi voltam, tényleg az otthoni ízeket érzem-e, vagy sem. Meg kell mondjam, tökéletes állagú, ízű finomság volt. Kellően sós, paprikás, enyhén csípős. Nem túl zsíros, nem túl száraz szóval finom. Nekem házikolbász ügyben apósomé az etalon. Ez ahhoz volt hasonlatos. Az eladó kicsit megkönnyebbült, mikor megjegyeztük neki, értünk magyarul is.  Az elmondása szerint kifejezetten szeretik odakinn az igazi magyar házikolbászt. Gyarapítsuk honfitársunkat meggondolásból, no meg tényleg finom volt vettünk is belőle. Teljesen árában volt, mintha itthon vettem volna. Sem olcsóbb, sem drágább nem volt. 

Nézelődtünk tovább a sok „kincs” és kacat között. Az egyik hölgy már épp kezdett összepakolni, mikor megálltunk nála nézelődni. Egy táska vonzotta a figyelmem. Felemeltem, aranyosnak tűnt, elég nagynak, de mégsem óriási. Teljesen hibátlan, ép állapotban.  Az én „kapkodós” táskám elég viharvert, a füle elég csúnyán lekopott, ezért szívesen lecseréltem volna már, de mindig úgy voltam vele, a kamion és a kisautó között górálni, nyúzni még mindig megfelelő.  Kérdeztük mennyibe kerül a táska, a hölgy 2 eu-t mondott, aztán szinte poénból rákérdeztünk, hogy egy euróért ide adja-e. Aztán mosolyogva mondta, hogy „oké, 1 eu”. Aztán még vissza is kérdeztem, hogy jól értettem-e, tényleg ideadja. Ő nevetve  mondat, és mutatta is a kezével, oké 1 euró. Most van egy új „kapkodós” táskám, ami egy kicsit nagyobb, mint az előző, de legalább jobban tudok bele pakolni.

Érdekes volt, tulajdonképpen élményszámba ment a piacozás, annak ellenére, mint már említettem, nem igazán vagyok piacozós alkat. Jó volt magyar árussal is találkozni, pláne úgy, hogy finom, jó minőségű dolgai voltak, örült is nekünk.

Azért az a régi réz habüst jó lett volna….  majd legközelebb…….

„Gyönyört nyújtó” utca

Drága Barátom! 

Talán egy hete Belgiumban jártunk.  Nem is az érdekes, hanem az utca ahol jártunk. Eddig még csak a tv-ben hallottam a „kirakatos” házakról. Valahogy nem igazán tudtam beemelni a fejembe, hogy lányok kiülnek a kirakatba és ott ücsörögnek várva a „vevőt”. Ahogy mentünk ki a városból egy elég széles úton arra eszméltünk, a kis autók nagyon lelassultak. Jó szokásomhoz híven nézelődtem. Az egyik kirakatban láttam egy dohányzó fehérneműbe öltöztetett „bábút”.  A keze ugyan megmozdult, de tényleg azt hittem bábú, hisz vannak mozgó kirakati bábuk. Mikor a következő házban, a fehérneműs „bábu” már telefonált akkor esett le, hogy Ők valódi lányok.

Végig az utcán ilyen „gyönyört nyújtó házak” voltak, kirakatokkal. A lányok az "üvegkalitkában" ücsörögtek, vagy éppen kettesben beszélgettek. Természetesen az autók  azért mentek lassan mert nézelődtek, hova is térjenek be. Hol érdekelte már őket, hogy bennünket feltartanak, nem tudunk haladni?  Aztán az egyik autó ki is sorolt előlünk az egyik kirakathoz. Arról mi történt ezután nincs ismeretem, elképzelni „talán” eltudom. :D :D

Nem akarok ezen agyalni, csak annyi a gondolatom róla: még mindig korrektebb, mint mondvacsinált türelmi zónákat kialakítani, avagy büntetni, tiltani. Úgysem lehet betiltani. Volt – van - lesz is. Itt legalább normális, tiszta (gondolom én)  keretek között tudja művelni azt amit akar, vagy szeretne. Nem áll az utcán télben, fagyban, esőben, hőségben, koszban ahol még meg sem tud normálisan mosakodni. Itt, ha árulni akarja egy nő – férfi a testét, talán kulturált körülmények között tudja.

Most már elmondhatom magamról ezt is láttam…….. :D :D

Búcsú

Drága Barátom!

Nincs mit tenni, egyszer mindenkinek letelik az ideje. Ne lenne olyan fájdalmas elköszönni attól, akit szeret az ember!

Vasárnap késő este van már!  Rohanok vissza a klinikára, fél 10-is elmúlt már. Talán még beengednek látogatóba. Jó lenne, mert hajnalban utazunk vissza.

-       -   Nővérke, ne haragudjon 213-as szobában ... Lajos bácsihoz jöttem. Sajnos nem értem be hamarabb. Meglátogathatom még?
-          Jöjjön, megmutatom hol van, az előbb még kint ücsörgött, hátha nem alszik még.

Kanyargós folyosón haladunk a szobája felé. Benézek az ajtón, szunyókál. Leülök mellé, megsimogatom a karját. Kinyitotta a szemét.

-          Kicsit elszundítottam.
-          Üdvözlöm Lajos bácsi! Mit tetszik itt keresni?
-          Jaj, Éva kedves, ide kerültem. Éva kedves hát maga az, kis gazdaasszonyom tényleg maga az? Eljött? Jól imádkoztam, Istenem jól imádkoztam.
-          Igen Lajos bácsi én vagyok. Most tudtam jönni.
-          Rosszul lettem, és bekerültem. Kedden, nem pénteken, már nem is tudom melyik nap, csak rosszul lettem. Azt mondták sokat kell ennem és innom.
-          Igen, tudom mi történt Erzsikével beszéltem, mesélte.
-          Úgy örülök, hogy eljött – kezei közé fogja a kezem.  Nem hiába imádkoztam. Úgy érzem, már nem sokáig leszek itt. Ott a kert én meg itt vagyok, vajon hogy nézhet ki?
-          Lali biztosan rendben tartja, nem lesz gond. Csak erősödjön meg Lajos bácsi ez a fontos, aztán letetszik ellenőrizni Lali milyen munkát végzett.
-          Fél éve, hogy itt hagyott bennünket, azóta nagyon sokat romlott az állapotom. Tudja Éva kedves. Minden nap mikor felébredek és az édesanyám képére nézek, mindig Éva kedves jut eszembe – mesélni kezdi a mindennapjait, kicsit összefüggéstelenül. – Úgy csapongnak a gondolataim, olyan rosszul beszélek. – Sír…
-          Nem baj Lajos bácsi, értem én így is, nyugodjon meg Lajos még rendbe jön, csak enni kell.
-          Olyan rosszul alszok, hosszú az éjszaka, csak nézelődök, nem jön az álom, nem tudok aludni, az éjszaka meg hosszú.

A szomszéd ágyról mogorván odaszól a beteg (kicsit joggal, hisz késő van már) – Halkabban nem lehetne!

-         Most már nem szeretem ezt az ember – s fejével durcásan feléje int.
-          Lajos bácsi már nagyon késő van. Lassan nekem is mennem kell, a fiam vár odakinn.
-          Mikor mennek vissza Éva kedves?
-          Hajnal 3-kor indulunk, két hét múlva hétvégén jövünk haza ismét.
-          Szeretném még látni, de olyan érzésem van, hogy már nem fogom többet.  Már nem.
-          Most feküdjön le Lajos bácsi. – Betakargattam - Minden jót Lajos bácsi. Két hét múlva jövök, illetve a Halastóra szeretnék menni!

Mosolyog! Csontos, eldolgozott kezét emeli, integet. A mosolya mögött, fájdalom, öröm, és a búcsú.

Kedden olvasom a leveleim a volt kolléganőm, barátnőm ír: „Lajos bácsinak nagy kiterjedésű agyvérzése volt, intenzíven fekszik. A gépek tartják életben. Várjuk a fejleményeket.”

Minden nap hírekre várva ébredek. Csend van. Aztán megjött az újabb levél. „Lajos Bácsi elment. Már nem tért magához.” A felesége után másfél évvel Ő is elment. Lerakta a terheit.

Különös epizód az életemben. Eszembe jut, a mértani pontossággal megművelt kertje. (Az első hóvirág megjelenésétől kezdve egészen az őszi krizantémig folyamatosan volt valamilyen nyíló virág a kertjében.)   80 évesen tanult meg háztartást vezetni, - lesett Ilike néni a lábáról, már nem tudta ellátni a háztartási munkákat – a főzésen kívül mindent Lajos bácsi vett a kezébe. Ekkortájt kerültem munkám révén hozzájuk. 4 évig szinte minden nap „vendégük” voltam. Először csak Ilike nénit kellett gondozni, aztán ha már ott voltam Lajos bácsinak is elkelt a segítség. Ilike néni elhunyta után már csak Lajos bácsihoz mentem. Minden nap teljes kávéval vagy kakaóval várt. Sokat beszélgettünk.

Mikor legelső alkalommal készültem hozzájuk, a  fia, a „Lali fiam” felkészített: „Az apám nagyon hallgatag ember, ne csodálkozz, ha keveset fog hozzád beszélni.”

Valóban nem volt szószátyár, de nekem nem tűnt szótlannak sem. Talán azért sem, mert én is elég hallgatag vagyok. Az első pillanattól kedves volt velem. Eleinte, én megjelentem náluk, Lajos bácsi eltűnt a kertben. Aztán nem kellett sok idő, már nem tűnt el, sőt. Már várta az időt, mikor érkezem. Elkezdett sokat beszélni. Elmesélte a gyerek korát, a háborút, az 56-os éveket, a munkáját a nyomdában és megannyi történetet. Beszélt, sokat beszélt.  Voltak történetek, amiket többször is hallottam,  mindig úgy figyeltem, mintha akkor hallanám először. Gyakran kertészkedtünk is, pedig ez már nem igazán tartozott bele a munkakörömbe, de örömmel tettem.

Az egyik alkalommal épp a másnapi vásárlást beszéltük és volt egy elszólása:

-        Éva kedves, ha holnap hazajön…. – amit kimondta rádöbbent, én oda nem hazamegyek, nekem más az otthonom,  elmosolyodott s folytatta – mit is beszélek, ha holnap jön Éva kedves, akkor kellene a boltból hozni……

Jött a változás az én életemben is. Változott a munkám. Saját kulcsom volt a kapuhoz. Vissza szerettem volna neki adni, de megkért, legyen nálam, ha esetleg úgy gondolom, szívesen meglátogatnám, akkor tudjak bemenni. Igyekeztem benézni hozzá, amikor csak tehettem. Mindig örült. Ki sem fogyott a szóból. Csak beszélt, és beszélt. Most már nem beszél, hallgat….. elment…..

ADR

Drága Barátom!

A hétvégén okosodtunk. Kaptunk egy sms-t a vezénylőnktől, ADR tanfolyam lesz, lehet rá jelentkezni, le voltak írva a feltételek pro és kontra.  A végére ugyan oda volt írva az „ADR igazolvány megszerzése erősen ajánlott.” Mit volt mit tenni, annak ellenére, hogy részint nem kötelező, részint nem nagyon szeretnénk veszélyes árut hurcibálni a nagyvilágban, úgy gondoltuk jól felfogott érdekünk ezt megcsinálni. 

Most nem arról van szó,  éjjel nappal, csak is kizárólag veszélyes áruval fogunk rohangálni, hanem esetenként  lehetnek ilyen fuvarok is, amit el kell vinni.  Tegyük, fel elvégzünk egy feladatot, aztán ott állunk üresen az üveghegy túloldalán a 3. sorban, munkára várva. Van egy veszélyesnek minősített küldeménydarabos áru, (lehet az akár egy rakomány parfüm is), azt már lesz jogosítványunk elvinni. Ergo, az időnket nem pocsékoljuk el a felesleges várakozással. 

Pénteken rendben beértünk a telephelyre, elintéztük a papírmunkákat.  Délután négy órakor bevonultunk a terembe másik 24 kollégával együtt. Megtörtént a beazonosítás, (egyedül voltam nő a társaságban).  Aztán megjött az előadó is, aki a ADR tudományából némi ismeretet szeretett volna nekünk átadni.

A megjelenése elég érdekes volt. Ott kezdődött, rágózott. Engem a hideg kiráz, ha egy ember, elvileg nekem beszél, és közben rágózik. Kimerem, jelenti életemben nem vettem részt ennyire halálosan unalmas előadáson.

A „tanár úr” abszolút kizárta a társaságot az előadásából. Folyton le-feljárkált, becsukott szemmel, néha félig kinyitotta, s úgy nézett ki, mint akinek felakadt a szeme, és csak mondta a mondókáját. Néha ránk nézett, feltett 1-1 „költői kérdést”, amit tulajdonképpen meg is válaszolt és mondta tovább a litániát.

Szorgalmasan jegyzeteltem, mivel megkért, mint egy szem hölgyet a társaságban, (nem mintha kérés nélkül nem tettem volna meg) a nyomatékosított mondatait írjam, mivel valószínűsíthető azokból lesznek a tesztkérdések. Mint „jó tanuló” (alapban is elég lelkiismeretes vagyok) jegyzeteltem, forgattam a könyvem. Tulajdonképpen engem érdekelt is, még is csak egy új tudás ami hasznos.

Az egyik szünetben megkérdeztem:

-        -  Régóta tanít?

-       -   Sajnos igen, már nagyon régen!

-       -   Unja is már!? – Ezt félig kijelentettem, félig kérdeztem

-       -   Igen, már nagyon.

Nos ezzel a információval birtokomban hallgattam tovább, és próbáltam továbbra is „megerőszakolni” magam,  hogy a figyelmem ne kalandozzon. Este nyolcig tágította ismereteinket. Másnap reggel 8-kor folytatódott az irdatlan unalmas előadás délután 4-ig. Közben 1 órás ebédszünettel. Vasárnap délután volt a vizsga. Alap esetben,  ha az ember végig figyelt, esetleg jegyzetelt is, akkor sikerrel lehetett abszolválni a számonkérést.

Mindezek mellett számomra nagyon fárasztó volt. Nem csak az unalmas előadás miatt, hanem a kollégáim miatt is. Volt 3-4 hangadó. Jöttek a sületlenségek. A történetek, a háborgások. A témához nem fűződő szócséplés, ami a hasznos időt vette el. Miért így, van? Miért úgy van? Miért kell ezt így-úgy – amúgy csinálni? Magyarországon, ez nem így van, hanem máshogy…. No meg a mindenki „köcsög”.

A páromra való tekintettel eléggé visszafogtam magam, egy darabig bírtam is. Aztán egy alkalommal, mikor megint a sok értelmetlen szószaporítás következett, már szóltam, „Szerintem haladjunk.” Az előadó talán egy picit megkönnyebbülten folytatta tovább az anyagot.

Nem értem, de komolyan nem: 

• Van egy lehetőség, meg lehet egy vizsgát csinálni, amit, ha saját zsebből fizet az ember 70-80 ezer Ft, plusz még a munkából is kiesik, mert otthon kell maradni, fizetés kiesés….stb. Kifizették a tandíjat, kaptunk szombatra ebédet, nem estünk ki a munkából, hétvége mint máskor most is fizetve lett.
•  El lehet ezt a lehetőséget utasítani, aztán a vezénylővel lehet egyezkedni a továbbiakról.
• Ausztriában kellet vizsgázni, az osztrák törvényeknek, szabályoknak megfelelően, ha ezt       Magyarországon csináljuk, akkor az otthoni szabályozásnak megfelelően kellett volna megtenni. 

      Mi ezen olyan bonyolult?

Hangsúlyozom nekem sem volt álmaim netovábbja, az ADR, a veszélyes áruval foglalkozás. Amennyiben ez lett a feladat ezt kell csinálni, ha nem tetszik akkor lehet alkudozni, vagy el lehet menni máshová.  

Számtalanszor hallom, hogy itt vagy ott mennyivel jobb, több a pénz, többet lehet otthon lenni…. stb.  Akkor kérdem én, az elégedetlenkedő mi a bú-bánatért dolgozik még itt, miért nem megy el oda ahol jobb? 

A másik kedvencem amikor a kolléga "megmondja a tutit" a vezénylőnek, fuvarszervezőnek, „magyar hangnak”. Egészen addig így van, míg a kolléga csak kollégái körében van, amint személyesen kell az illetékessel megbeszélni valamit akkor valahogy ez a „majd meg mondom én neki a frankót” stílus elszáll, akkor már éppen, hogy csak a  küszöb alól mondja a kérését.  Van persze egy szűk réteg aki tényleg nagy hanggal, elég modortalanul nyilvánul meg, de az nem is sokáig marad: vagy önszántából megy, - olyan helyzet teremtődik körülötte amit nem bír sokáig-, vagy mondják neki, hogy máshol jobb lenne neki. 

Te is tudod milyen alkalmazottnak lenni. Alkalmazkodni kell, ha az embernek meg mondják, mit csináljon. Ezt a kiszolgáltatottság fokozódik akkor, ha kinn vagyunk a nagyvilágban. Segítségre, támogatásra gyakorlatilag nem számíthat az ember. Van választásunk, amennyiben gondunk van, azt el lehet mondani, finoman, cizellált formában. Vagy meghallgatásra talál, vagy nem. (Inkább az utóbbi.) Tehetjük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, ameddig bírjuk, ameddig úgy érezzük „ez még belefér”. Vagy el lehet menni, mást keresni. 

Nekünk talán még szerencsénk van. Különösebb problémánk (még) nem volt annak, ellenére, hogy néha a hajam az égnek áll, az eszetlenségtől…… Talán azért is hagynak bennünket békén, mert úgy mondd velünk „nem történik semmi.” Jövünk-megyünk, lerakunk-felrakunk, elvisszük az árut sértetlenül „A” pontból a „B” pontba. Aztán kezdődik, előröl az egész. Javarészt időben odaérünk, ahová kell, ha valami miatt késedelembe esnénk, akkor jelezzük, megírjuk az okát is…stb.  Amolyan csendes hangyaként gurulunk.  (Csak így legyen addig, míg a céljaink következő fokára nem érünk….)

Néha azért elgondolkodom, milyen kegyetlen ez a modern kori rabszolgatartó társadalom, és még……, most itt abba is hagyom az elmélkedést, míg be nem forgatom magam…..

Apák napja

Drága Barátom!

Sok mindnet veszünk át Amerikából, szokásokat, ünnepeket, melyek talán nem is a mieink.  Új mondva csinált ünnepekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Mint például a Valentin nap, a hideg kiráz tőle. Ugyan is a páromat már 25 éve szeretem, nekem nem kell egy kijelölt nap, hogy megünnepeljem.  Vagy a Halloween, kezdjük kigúnyolni a halált, ahelyett, hogy elcsendesedve gyújtanánk gyertyát, emlékeznénk a szeretteinkre. Nem azt mondom sírjunk, az elvesztésükön, hanem örüljünk, hogy lélekben velünk vannak. Talán még a Nőnappal sem tudok mit kezdeni. Nő vagyok mert annak születtem. Teszem a dolgom, ahogyan tudom, vagy jónak vélem, persze megannyi hibával, olykor kétséggel. Persze értem én az eredetét, meg azt is, hogy nem mindenhol vannak megbecsülve a nők. 

Itt van azonban egy új ünnep „Apák napja”. Mióta gyerekeim vannak, azóta nem értem miért nem volt már korábban. Anyák napja ugye van, egy évben egyszer talán minden gyerek fokozottabban odafigyel az anyjára, így mióta anya vagyok én rám is, mind a mellett, tudom minden nap szeretnek a gyerekeim, nem csak anyák napján.

Jó néhány évvel ezelőtt vált nálunk szokássá, ha a párom szüleihez mentünk anyák napját köszönteni,  apósomnak is vittünk egy üveg sort, vagy valami apróságot, megköszönvén, Ő is van, Ő is fontos.

Te is tudod, sőt érzed is egy gyereknek épp oly fontos az apja, mint az anyja. Te is mennyire fontos vagy a gyerekeidnek.  Lehet azon vitatkozni, ki a fontosabb az anya vagy az  apa, de szerintem felesleges. Az apa legalább annyira fontos egy gyerek életében, mint az anyja. Kitől tanulja meg egy fiú a nők tiszteletét, ha nem az apjától? Ki lehetne más az első hős a gyermek életében, mint az apja? Még lehetne sorolni napestig.

Most már hivatalos napjuk is van az apáknak itthon is. Zorán énekli: „Apám hitte az otthon melegét, Apám hitte az ünnep örömét,Apám hitte az apja örökét, S úgy hiszem, ez így volt szép….”

Nem tudom az én apám miben hitt, hisz. Sajna nem vagyunk valami jó viszonyban.  Ami olykor fáj, nagyon fáj. Fel lehet nőni, eszményi anya, apa nélkül is. (Hányan megtesszük, még egészséges, normális életet is ki lehet alakítani.) Valahol a lelkem mélyén van egy kis bezárt szoba, ahova néha bármilyen fájdalmas is be-be nézek. Ott a kérdés: Miért nem szeret?

Aztán veszek, egy nagy levegőt bezárom az ajtót, és a gyerekeim felé fordulok, s látom, ahogyan várják haza az apjukat. Látom, ahogyan ölelik Őt (is), amikor hazaért, hazaérünk. Látom, ahogy a fiam és az apja a neten böngészve beszélik meg az autók műszaki paramétereit, vitatják meg a  Forma1, vagy éppen Michelisz Norbert eredményeit, vagy éppen az elkövetkezendő két hétre való otthoni feladatokat, amihez férfikéz kell. 

Hallgatom, ahogy a lányom meséli az aktuális egyetemista, vagy koncert élményeit, vagy éppen elmondja a véleményét bármilyen témában. Én meg boldog vagyok, mert a gyerekeimnek jó apjuk van.

Hétvégén nem voltunk otthon a „hivatalos” apák napján. Mikor kinyitotta a párom az üzeneteit két köszöntő várta.  Miközben a párom olvasta Ady: Proletár fiú versét, néztem az arcát. Egyszerre ült ki rá a büszkeség, az öröm, a boldogság, a meghatódottság….. Boldog. 

Hiszem ezek a percek kellenek, erőd adnak a holnaphoz, megérte, megéri „lemenni” a térképről – értük.

…..: Ady Endre -Proletár lány verse (eredeti cím: proletár fiú verse)

Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.
Az én apám kopott kabátú,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.

Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.

Az én apám harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
A pénz előtt.

Az én apám bús, szegény ember,
De ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát.

Az én apám ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok,
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.

Az én apám ha egyet szólna,
Hajh,megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.

Az én apám dolgozik és küzd,
Nála erősebb nincs talán,
Hatalmasabb a királynál is
Az én apám.

Sajátos kérdések!

Drága Barátom!

Az elmúlt időben jó néhányszor lezajlott a következő párbeszéd:

-          Tényleg kamionozol? 
-          Igen, valóban.
-          Te is vezeted a kamiont? 
-          Igen, persze. 
-          És van jogosítványod is? 
-          Igen, van!

Legszívesebben azt mondtam volna, „nem, én nem vezetem a kamiont, dísznek ülök a fülkében, azért kapom a fizetésem. Sőt nekem jogosítvány sem kell, felmentésem van alóla. Vezethetek jogsi nélkül is.”

A minap elő kellett venni a jogsim, hogy tényleg nem viccelek. :D

Persze nem akarok gúnyolódni, még véletlenül sem.

Értem én, hogy a környezetemben szokatlan. Talán megdöbbentő is amire „törékeny” nőként a fejem adtam. 

A másik számomra már kicsit megmosolyogtató kérdések:

-          Hol szoktatok fürödni?

-          A telephelyen, benzinkutakon, gyakran van lehetőség le-felrakó helyeken. 
-          És ha, még sincs ilyen hely? 
-          Akkor egyszerűen megmosdok a fülkében, van víz, megoldom.

Ez a párbeszéd nekem azét vicces, mert gondoljuk csak bele. Nagyanyáink idejében volt-e fürdőszoba, zuhany…stb? Mégsem voltak sem büdösek, sem koszosak. Azt hiszem már túlzottan el vagyunk kényelmesedve,  ha nem a falból folyik a víz, akkor már el sem lehet képzelni, hogy meg lehet mosakodni is. 

Kicsit tényleg olyan ez az életforma, mintha egész évben kempingeznénk, csak egy kicsit kötöttebben, kicsit hajtósabban, kicsit fárasztóbban. Megmondják, hova utazhatsz, meddig utazhatsz, és mit nézhetsz meg. (Leginkább ipari parkok az úti célok.) Gyakorlatilag azt is megmondják, mikor aludhatsz, mikor ehetsz.  Gyakran olyan szorosan van megadva a feladat, megállni és nyugodtan enni nincs idő, mert különben nem tudjuk tartani az időkaput. Menet közben etetem a párom, vagy Ő engem attól függ  éppen kinek a kezében van a gyeplő.

Az sem mindegy mikor mit eszünk. Több okból sem: részint nem szeretnék 1-2 év múlva a kamionból kifolyni. Részint WC-re sem akkor megyek amikor éppen nekem tetszik. Szóval valahogy ebben a rendszertelen életormába bele kellene kényszeríteni egy kis rendszert is.  Ez azért feladja a leckét. Egész kis, egyszerű mini konyhát pakoltam már be a kamionba.  Most jó, egyre több zöldség van, pillanatok alatt elkészül, akár párolva, akár nyersen az étel. Értelem szerűen előtérbe kerülnek az olyan ételek melyekhez, kevés hozzávaló kell, rövid idő alatt elkészülnek. Most igazán hasznát veszem annak, mikor munkanélküli voltam, és a TV paprikán művelődtem. Gyakran találkozom olyan zöldségekkel, alapanyagokkal melyek a főzőműsorból rémlenek. Ezen a párom szokott jókat derülni.

 Hétvégi pihenők, vagy kamionstopok alkalmával most azért jobban ki tudunk mozdulni a fülkéből.  Nincs úgy bezárva az ember,  mint télen. Akkor nehezebb, normálisan enni is, mozogni is. 

Hallottam már olyan véleményt is, kollégától „nem élet ez, sosem alszik otthon az ember, alig látja a családot, folyton az országúton vagyunk, nem élet ez.”

Erre azt mondom: de élet, csak egy kicsit sajátos élet. Igaz, alig alszik otthon az ember, alig látja a családot, folyton országúton vagyunk, az egyik lábunk félig a sírban, félig a börtönben. DE, ezt is mint mindent két oldalról lehet megközelíteni. Ezt választottuk, ezt csináljuk. Vagy meglátjuk benne azt is ami jó, érdekes, akár vidám. Vagy pár hónap és mély depresszióba zuhanva kiszállunk az autóból, folytatjuk ott ahol abbahagytuk a kínlódást. Otthon nyalogathatjuk sebeinket, „nincs munkánk, nincs miből megélni….stb.” Minden egyes munkának megvan a maga neheze, ennek is. 

Szándékosan nem, vagy csak keveset beszélek a munkámból eredő nehézségekről, agyrémekről (mert vannak azért). A kollégáimmal ellentétben meg akarom látni a  jót is ebben. Látni – láttatni akarom, hogy lehet ezt kulturáltan is művelni. Lehet benne szépséget találni, lehet ezt jól csinálni.  Nem minden kamionsofőr, műveletlen bunkó. Ismerek néhány kamionsofőrt aki jó néhány „agyontanult”, több diplomával rendelkező embert tenne zsebre intelligenciában, tisztességben, problémamegoldó képességben. 

Értékes ez a munka is, még akkor is, ha rengeteg elszállt kisautós az úton nem veszi észre, éppen neki visszük az élelmet, ruhát, „úri kisasszonynak” a „nemes vakolatot” az arcára, amit holnap megvásárol, vagy éppen a vasdarabokat amiből a következő Fordját, BMV-jét összerakják. Akkor is értékes, ha rengeteg ember, de még akár maga a munkáltató, vagy fuvarszervező lenézi ezt a foglalkozást, ezt a foglakozást végző embert!